Történet a rákról tabuk nélkül – interjú Katalinnal – 2. rész

culevit_pr_images

Katalinnal rendszeresen találkozhatunk a televízió képernyőjén, ahogy egyenesen a szemünkbe nézve mondja: „Rákbeteg vagyok”. Ez csupán két szó, de elképzelni is nehéz, mennyi erő és kitartás bújik meg a mondat mögött. Korábbi beszélgetésünk során Katalin bevezetett minket a kulisszák mögé, elmesélte, hogyan lett a Culevit kampányarca. Most azonban az életébe nyerhetünk bepillantást, válaszolt a betegségével kapcsolatos kérdéseinkre.

Mit éreztél, amikor először kézhez kaptad a diagnózist?

Egy rutinvizsgálaton voltam, amikor először kiderült, hogy baj van. Mivel panaszaim voltak, elmentem a gasztroenterológusomhoz. A tüneteim alapján epebántalommal, IBS-sel (irritábilis bél szindróma) kapcsolatos problémára gondoltam. A panaszokkal orvoshoz fordultam, aki tükrözéses vizsgálatot csinált. Először nem látott semmi aggodalomra okot adót, azonban amikor húzta vissza az eszközt, akkor észrevett egy kisméretű fekélyt, amiből rögtön szövetmintát vett. Ő ekkor már sejtette a helyzet komolyságát, műtétről beszélt, én viszont még nem értettem miért van szükség beavatkozásra. Ez olyan dolog, amit az ember nem dolgoz fel azonnal. Két-három hét elteltével felhívtak a vizsgálat eredményével, amely szerint rosszindulatú sejtek vannak a fekélyben, és fel kell készülnöm az előttem álló nehéz időszakra.

Mennyi idő telik el aközött, hogy az ember érzi a panaszokat és elmegy az orvoshoz?

Ez a dolog nagyon alattomos, nehéz megmondani. Nekem is voltak tüneteim (puffadás, emésztési problémák, anyagcsere-problémák), ezenkívül előző nyáron az emésztési zavarok mellett szívritmus zavarom is volt, majd ezt követte télen egy egy hónapig húzódó probléma, ami karácsonyra pont rendbe jött. Mivel az ünnepek idején mindig megsűrűsödnek a tennivalók, sokat kellett dolgoznom, és éppen nem voltak komoly panaszaim, ezért annyiban hagytam a dolgot. Pedig ha akkor elmentem volna orvoshoz, még inkább időben lettem volna, sőt, lehet, hogy a kezeléseket sem kellett volna végigcsinálnom. Tavasszal ismét három hónapon át tartó szívritmus zavarom volt, de három különböző kardiológus állította a vizsgálatok mellett, hogy a szívemmel nincs gond.

Az utóbbi tünet is a gyomrodban lévő rosszindulatú sejtek miatt jelentkeztek?

Igen. Minden mindennel összefügg. Voltak rosszulléteim, volt néhány panaszom, veszítettem a súlyomból is. Az volt a baj, hogy a betegség nem produkált markáns tüneteket, ahogy említettem is, én az epe rendellenes működésére, vagy az IBS-re gondoltam, összemosódtak a dolgok.

Amikor a rossz hírt közölték, mi volt az első gondolatod?

Még akkor sem akartam elhinni. Az egész viszonylag rövid időn, egy hónapon belül történt. Amikor megkaptam a hírt nyár volt, július. A sebészem éppen akkor készült szabadságra, csak augusztusra tudott volna időpontot adni. Úgy éreztem, az nekem már késő, így amikor ezt mondtam neki, továbbirányított egy kollégájához az Onkológiai Intézetben. Ez az orvos elvállalta az esetemet, és kaptam egy korábbi időpontot a műtétre.

Ezek szerint te minél hamarabb a tettek mezejére akartál lépni.

Igen, mert azt mondta az orvos, hogy ezt csak műtéti úton lehet megcsinálni. Van, aki előtte is kap kezelést, de nálam erre szerencsére nem volt szükség. A férjem és a húgom tartotta benne a lelket, nem omlottam össze, inkább csak sodródtam az eseményekkel. Bevonultam a kórházba, hogy túlessek a műtéten. Bár korábban a legkomolyabb beavatkozás is csak egy mandulaműtét volt, amit elvégeztek rajtam, a kórházi környezet nem riasztott. Sokkal inkább az motoszkált bennem, hogy ez miért pont velem történik.

Ilyenkor az emberben biztosan rengeteg kétség és kérdés merül fel.

Igen, óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, hogy miért pont velem, miért pont ez? Azért ez egy nagyon csúnya dolog, a legcsúnyábbak egyike. De ki lehet jönni belőle, a háziorvosom is megerősített, hogy nagyon sokan élik tovább a mindennapjaikat a betegség után. Most már én is két éve tünetmentes vagyok. Szerencsém volt, az egész betegség gyorsan lezajlott. Nyáron megműtöttek, szeptemberben elkezdtem kapni a kemoterápiát, majd októberben a sugárkezelést, így november végére már végére is értünk a folyamatnak, nem húzódott el hosszú hónapokig, évekig. Azonban akkor szabadultam fel igazán, amikor az orvosok januárban úgy döntöttek, hogy már nincs szükségem további vizsgálatokra és kezelésekre a kontrollokon kívül. Ekkor végre fellélegeztem, már jól éreztem magam, pedig a betegség alatt voltak nagyon nehéz időszakaim, főleg amikor a kemoterápia és a sugárkezelés mellékhatásai együttesen jelentkeztek. De karácsonyra már biztatóvá vált a helyzet, még az ünnepi vacsorából is tudtam csipegetni, sőt az újévi lakomából is. Január elején pedig szép fokozatosan újra munkába álltam.

A környezeted hogyan fogadta a betegséged hírért, hogyan viselte ezt az időszakot?

A családom nem éreztette velem, hogy egy kiszámíthatatlan kimenetelű, halálos betegséggel nézek éppen szembe. Nem tudom, egymás között ezt hogyan beszélték meg, dolgozták fel. Csak azt láttam, hogy amíg kórházban voltam a családtagok és a barátok gyakran meglátogattak. Úgy gondolom, az ilyen helyzetben a környezet csak tehetetlen szemlélője az eseményeknek, de pszichésen rengeteg támogatást képes nyújtani. Bevallom, én nem magamat, hanem inkább őket sajnáltam ezekben az időkben, hiszen hatalmas nehézséget okoztam nekik. Csak köszönni tudom mindazt a támogatást, amit tőlük kaptam, iszonyatosan sokat számított, hogy egy összetartó és szerető család áll mögöttem. Otthon már a dolgok kicsit visszarendeződtek a régi kerékvágásba, tudtam a szokásos házimunkákkal foglalkozni, csak pihennem kellett köztük.

Ezek szerint otthon lábadoztál, és a kezelések idejére kellett bemenned a kórházba?

Igen, általában be kellett mennem, és körülbelül két órán át tartott, amíg megkaptam a kezelést. De előfordult, olyan is, hogy hazavihettem a patront. Ez egy olyan szerkezet, amely óránként bepumpálja a szert a szervezetbe. Én 24 órásat kaptam, de van háromnapos és egy hetes adagolás is.

Ezzel otthon ugyanúgy tudtad végezni a házkörüli teendőket, mint máskor?

Igen, persze. De emellett még minden hétköznap be kellett mennem a kórházba sugárkezelésre is.

Az orvosokon kívül máshoz is fordultál segítségért? Volt olyan szakmai/lelki támaszod, aki a betegség legnehezebb pillanataiban is melletted állt?

Az Onkológiai Intézetben voltam pár alkalommal pszichológusnál, de végül úgy döntöttem, hogy magam járok utána a betegségem lelki hátterének, annak, hogy vajon miért alakulhatott ki ez a szervezetemben. Ezt meg is találtam, úgyhogy ezt követően már azon kezdtem dolgozni, hogy ne essek vissza és próbáljam meg elengedni a számomra ártalmas dolgokat, próbáljak megbocsátani azoknak, akiknek esetleg köze lehetett ehhez.

Úgy láttad, hogy ez a betegség, egy belső, lelki forrásra vezethető vissza?

Igen, én ebben biztos vagyok. Úgy mondanám, hogy nem figyeltem eléggé magamra az utóbbi 4-5 éves időszakban. Minden más fontosabb volt, míg korábban figyeltem a szervezetem jelzéseire és a megérzéseimre, az elmúlt években ez felületesebbé vált, mások problémáit helyeztem előtérbe.

Hogyan próbálsz meg változtatni ezen?

Megtanultam azt, hogy saját magam számára én legyek az első. Továbbra is figyelek másokra, de közben próbálok több időt szakítani magamra is. Korábban nagyon szerettem meditációs és jóga órákra járni, de az elfoglalt hétköznapokban ezek idővel elmaradoztak, lemondtam róluk. Most újrakezdtem, és már tudom, hogy a jól eső, segítő dolgokat nem szabad feláldozni.

A tapasztalataid alapján mit tanácsolnál annak, aki most kapja meg a diagnózist?

A hozzáállás kulcsfontosságú. Én mindig is optimista voltam, a betegség során is biztatott a tudat, hogy időben voltunk, és minden erőmmel azon voltam, hogy végigmenjek ezen az úton. Amikor valakiről kiderül, hogy beteg, akkor érdemes a rendelkezésre álló összes lehetőségről tájékozódnia. Persze vigyázni kell, mert ezzel sokan visszaélnek, úgyhogy az elszántság mellett a körültekintés is fontos. De a legfontosabb a pozitív hozzáállás, és a támogató környezet.